Az utcában találkoztam velük. Népes család. Idős szülök, sok fiatal gyerek. Sétáltak, a templomból éppen hazafelé. A feleség szólított meg: Gyurikám, el vagyok keseredve, Tibit is vittük választani. Pedig fájt a lába. Mi lesz velünk?

Hát elsőre is, remélem, Tibi gyorsan felépül. Fájós lábbal nehéz jól lépni. Másodsorban pedig minden megy tovább. Ahogy megígérték. És hát valljuk be őszintén, látva mi történt itt eddig,  van remény. Én egy kis falucskában élek.  Jó pár évtizede hozzánk kapcsolták ugyan  Győrt, de elviseljük. Szóval kicsi ez a falu, talán ha akkora lehet, mint Felcsút. Ezért is bizakodom. Ha a kormányváltók győztek volna, akkor nem hiszem, hogy épülhetne háromezres stadion Pinnyéden. Ám most van remény.  Bízhatunk benne, hogy a réten hamarosan megjelennek a munkagépek, és elkezdik az építést. Jó, focicsapatunk még nincs, de nem az a lényeg. A stadiontól megindul itt majd az ideges forgalom, meg a turizmus, meg minden. Már nevet is találtam a pinnyédi arénának. Úgy hívják, hogy Második Pancsó Stadion, vagy ha ezzel gondok lesznek, akkor Első Nemzeti Együttműködés Stadion.  A mi településünknek nagyon fontos lenne egy ilyen fejlesztés.

Persze lehet, túl merészek az álmaim, és a pinnyédi réten, vagy a Püspök Erdőben nem lehet a következő négy évben stadiont építeni, de könyörgöm ha nem mást, legalább egy parkolóházat húzzanak ide nekünk. Mert nem igazán hiszem, hogy stadion és parkolóház már szinte mindenütt épül, csak minket kellene kihagyni!

Szóval, nem kell elkeseredni!  A Világ eddig is gömbölyű volt, ezután is az lesz. És gurul tovább, tovább, és ma nincs aki megmondaná, hol áll meg… Mert úgy tűnik, egyre nagyobbakat rúgnak bele. Márpedig az élet olyan mint a focilabda, minél nagyobbat rúgnak bele, annál magasabbra száll.