Nyilván. És egyáltalán is bizonyosan. Naná. Majd nem? Mi? Hát én is úgy vagyok vele, mint bárki, ha kérdezed. Még szép, hogy jó! Oldalamon nagyanyó, magam vagyok nagyapó. Hát nem az az igaz igaz, hogy tojok a politikára?

Azt mondja ismerős 1:

-          Na, már most el fognak mindenkit tiporni, aki nem olyan, mint ők, és ebből nem engednek, mert ez meg lett mondva. Annóban. Kockás abroszos kocsmaasztalnál.

Azt mondja ismerős 2:

-          Na, most már engednek mindenből, meg még a kezüket is hátuk mögé rejtik, saját maguk se lássák meg, és csak akkor veszik elébük, ha simogatni akarnak vele.

Azt mondja mindegyik:

-          Egyet se búsulj ám, mert nem lettél okos-okos.

Hát ezt mondhatom. Búsuljon a ló, meg az akinek nem jut közbeszerzéses betonozás. Magam részéről inkább viggadok’, mert minden úgy van jól, ahogy van.  Egy darabig. 

Mert azért, a  fene se tud már megint igazságot tenni. Csak azt lehet látni, hogy az ég az kék, a föld meg zöld. Az, akinek meg unokája van boldog. Mert hisz abban, hogy az örökké élet ezen egyetlen módon oldódik meg a hétköznapi halandó számára, és mert a kicsi minden mozdulatában, még ha a száját kissé sírásra is csavarja, ott van ő, meg a nagyanyó, meg a dédik, meg az ükök. meg mindenki, egészen visszamenőleg az első emberpártig. Vagy ember párig?  Lehet, mindkettőz kéne ragaszkodni, és ha ez sikerül, minden a helyén.

Tehát ha választani kell, mert időnként kell, hát nem kérdés még egy atommásodpercnyit sem.  Nagyapa üti a politikát. Kontrázva ez duplát ér!  És igaz, hogy még nem tudom, kinél van a piros hetes, és lehet nem csak a partit, de az ultit is kontrázni kéne.

Majd meglátom. Tillárom! De most nincs semmi más dolgom. Unokámat lájkolom.