Hol volt, hol sem, volt egyszer egy nagy parasznya magyar ember. Bajusza se volt, varkocsos hajfonata se, sem pediglen nem volt neki kétharmados sokasága a birkák közötti kiszámolós versengésben. No, de hiszen mégis csak boldog volt. Kérdezték is mi végre vergődik ilyen hiedelmekkel. Kérdezték, hát megfelelt rája.

Hol volt hol sem, volt egyszer a nagyapám sarkának egy egészen kis redőjében, egy kapcabetyár bolha. Az olyan kicsike volt, hogy ha felállt a sámlira, akkor ért annak az aljáig. De úgy tudott köhögni, mint senki más a bolhák nemzetségében. Csípős száját pediglen, egy idő után már nem csak a nagyapám sarka, de másik lába, a bal, és a középen, a jobb és a bal között fityegő tisztessége is becsülni kezdte. Mondogatták is egymásnak, akik hallották már köhögni, van ebben a bolhában valami. Lesz is, válaszolták mások, míg valaki két kicsike körmi közé nem csippenti, aztán nyekkent egyet rajta, és passz.

No, de nem így történt. A bolha olyan csodamódon járta a táncot, hogy egy idő után már hiedelem támadt róla, hogy ő a bolhák bolhája, a király bolha. (Kingus Megsivorus, nem keverendő össze a királykobrával, a Kingus Megmarandussal!) Igaz, ami igaz, tett is ezért. Nem önzőzött, ahogy egy féltehetséges focicsatár szokta volt a zöldellő pázsiton valami kis-nagyfalú gigászi stadionjában, ő kollektív letámadást játszott. Szivornyájával másokból kiszívott vérekből sokat osztogatott, míg magának csak éppen egy harminc percentet vett le ezekből, házi megkortyolásra, ami láthatóan tisztességes bolhasági járulék. A bolhák közül a nagyobb szájuk sokat tanultak tőle. Mondta is neki valamelyikük, hogy azt mondja, tisztelt bolhák és bolhanék!  magam és környül nézve nem is látok ennél a bolhánál alkalmatosabbat arra a célra, hogy meghódítsuk a világot. Igaz, igaz! Helyeseltek a népek és nemzetek – már ahogyan a helyi bolhakürt írta meg, és hogy mi is volt a máshonnani vélemény, hát azt nem lehetett igazán tudni, mert hogy elhúzták a függönyt. Ami ugyan nem vasból volt, de annál is tartósabb anyagból. Ködből.

Telt és múlt az idő, nagyapám nem volt egy nagyon szószátyár ember, mozdulni is csak akkor szokott, ha már nagyon kitelt a tisztesség. Olyan volt, mint egy erdő, amelyben óriás fák tövében lélegző cserjék ontják az oxigént, s míg kapnak vissza kis napfényt, hát nem barnulnak be, ám, ha felhők tartósan takarják az eget, csak fásodni kezd a tavaszuk, oszt nőni kezdenek villámgyorsan. Nagyapámat tehát két dolog tudta kihozni sodratjából. Egyik volt pedig cimbalmozó nagyanyám, másik pediglen sarka redőjében a bolha.  Nagyanyámmal könnyű volt a békesség, mert kocsmába indulva hagyta magára a konyhába, ám a bolha csak ment vele mindenhova. Jól van, gyere! Viszlek lábamon, hátamon, ahol csak akarod. Nem baj, ha köhögsz, mégis csak ez a világ rendje. Nem baj,  ha csípsz, hiszen ez a világ rendje. Azt sem bánom, hogy rokonokkal és barátokkal népesíted be a hátamat, hogy azon vágjátok fátokat. Csak azt kérem – mondta komolyan húzva össze bozontos szemfedelét nagyapám, hogy most, hogy tied az ország és a dicsértessék, ne szónokolj minden bolhák nevében, ám ha teszed is, öleljed is már magadhoz mindet. Mert mondom néked, eszed tokjánál sokkal számosabb a te néped!

Hát beértek a nagy kocsmába. Volt abban román,  cigány,  zsidó, meg oláh, meg szerb, meg osztrák, meg horvát, meg tót, meg még magyar es. Billentette kalapját, és ahogy az már szokás volt tájon-földön kért magának egy hamvadzó üvegpoharat, mélyen merítve szilvánival és Jedlik uram találmányának hozadékával, a buborékodzó vízzel. A bolha ekkoriban már kalapján élt, és fülében. Nem figyelt az emberi beszédre. Ő hallani nem akart, csak beszélni, hogy őtet hallják. Éppen szónoklatot készült tartani arról, hogy az erő nem a védőkben, hanem a falakban van, főleg jó vastag betonozásból kékcsillagos támogatásból épült falakban vagyon.

Hát nem mi történt hirtelen? Nagyapám kezében megbillent a fröccs. Löttyent a nagytermészetű Jámbortalan Kázmér gazdára. Az meg ettől az inzultustól haragra gerjedt. És fogta a kocsma minden szegletében kifeszített honi zászlót, kapta ki a tartójából, azzal sem törődve, hogy az uniós lobogó közben kirepül az ablakon, és lendítette a lobogványt, tartójával együtt kedves elem felé. Ő látta, húzta is le fejét, de olyan gyorsan, hogy kisuhant kalapjából, melynek szélin a bolhanemzetség békés menetei épen igyekeztek meghallgatni a vezért.  A zászló közelget, a vezért hízelegett.

Csattanót kívánt mondani beszéde végén, és azt mérte el: Egy a tábor, egy – na itt nézett fel a valóságba, és tudta, ő egyedül áll a kalap szegélyén, nincsen ember aki azt tartsa épeszű fejével és ott jön a megállíthatatlan. Befejezése tehát ez volt utolsó mondatának: Egy a tábor, egy a zár-szó.

Nagyapám feje felett így suhant át a kocsma történelem. Ő meg kihúzta magát. Meghívta egy vegyes gyümölcskoktélra a zárszóval vagdalózót, kibékültek. A bolhát se féltse senki, az én meséim heppiendesek javarészben. Merthogy a bolha (Kingus Megsivorus) ott maradt velük örökre a kocsmában, szépen élete nagyságában ráfeszülve a zászló rúdjára. Fess kó volt azt hiszem, eztet így mondják nálunk messzibbre élő népek. Egy festő sem csinált volna róla szebbet, még ha maga Kép-keményi Imre kéri fel az alkotásra, akkor sem. Ez bizonyság, mint az: Jesszus magyar.

Ezért volt a nagy parasznya ember boldog. Mert tudta nagyapjától, semmi sem tart örökké. Még talán maga az ököklét sem. Vagy ha igen, az meg már fess kó a templomok mennyezetin...

(Hálás szívvel emlékezve meg mindenkor P.N.L.-ról, aki feltalálta a magyar nép mesét újra.)