Kedves Putyi! Kérdezed, hogyan éljük meg az idén március 15-ikét? Egyik kedves barátom nekem írt levelét, mely kicsit hozzád is szól, idézem most ide. Nekem, ha lenne pontozótáblám, ez bizony 12 pontos lenne! No olvassuk! 

Ezzel az ünneppel van a legkisebb gondunk, ezt még Rákosiék sem tudták eltörölni. Sőt, az 1948-as centenárium igazán nagy esemény volt szerény történelmi ismereteim szerint. Az esemény ugye polgári és forradalmi volt, ezek ma hálisten nem szitokszavak a közhasználatban sem.

Hanem azért valami kis pöttyöt mégis vélek felfedezni az idei március idusában. Az idejét említem – amiről persze nem tehet ez a rangos évforduló. Mármint, hogy most alig egy hónappal a választások előtt ünnepeljük. Ez bizony kissé húzóssá tette a légkört, mindjárt meg is magyarázom. Ezek a derék márciusi ifjak valamit nagyon érezhettek, amikor a 12 pontjuk első helyére tették „a’ sajtó szabadságát, censura eltörlését” – pedig hol volt akkor még a maihoz hasonló ereje a zsurnalisztikának?!

Bizony, bizony, elég zavarosan folynak egy ügyben hazai médiavizeink. Azzal semmi bajom, hogy a magyar bulvár is azt ír és olyan színvonalon, amit és ahogy, mint társai szerte a világon. Az már kicsit zavar, hogy miközben kimondott pártlapok ma már nincsenek itt a Kárpát-medencében, aközben a Népszabadság, Népszava vs Magyar Nemzet, Magyar Hírlap mintha nem is ugyanazon ország eseményeiről tudósítana... Te ezt nem is igen érted, ugye?

Hanem ami az egyébként nagyszerű média-találmány, a közszolgálatiság örvén történik, az már sokunkban kiveri a biztosítékot. A „királyi” rádióról és televízióról van szó, amelyek mindent lenyomó erővel sulykolják a közvéleménybe, amit sulykolni akarnak. Már pedig nem szégyenlősködnek. Az első, talán leglátványosabb, a későbbieknek is alaphangot adó mozzanat az volt, amikor a doktoriját plagizáló köztársasági elnököt akarták képernyőn és hangszórón át tisztára mosdatni. A gyalázatos színvonalat produkáló újságíró némi kényszerű erőgyűjtés után már újra a legrangosabb elemző (?!) tv-műsort vezeti nap mint nap.

Világhálón tudod fogni, csak egy héten át figyeld a tévé híradóit, vagy a rádió krónikáit! (Egyébként elég az egyiket, mert ugyanazok a riportok, kommentek szerepelnek mindkettőben, gondolhatnám, hogy szakemberhiány miatt, bár szerintem sokkal inkább az egységes szemlélet végett…) A fő hírblokk mindig valami Gyurcsány-, Mesterházy-, Bajnai-fóbiás elemző montázs a nyolc év előtti Öszödtől a tegnapelőtti gyanús videófelvételekig, vagy a kilépett vezető pénzügyeinek részletezését a pártelnöktől követelő sorozatos petíciókig. Aztán következik egy jóízű Magyarország jobban teljesít összeállítás, profi módon mindig megtalálva, hogy az adott számadatot a huszonkettő, a tíz, a hét, a négy stb. évvel ezelőttivel, netán a tavalyi ugyanezen negyedéviével, esetleg magával az EU-val összehasonlítva. S ha még marad az adásidőből, jöhet akár az ukrajnai tudósítás is. Ha tényleg rászánsz néhány órát a magyar közszolgálatiakra, bizonyára rábólintasz a fenti mondataimra. És arra is, hogy nem véletlenszerű nálunk, hogy kit, mikor, miről, mennyi ideig, milyen stílusban – és hányszor!? – faggatnak, idéznek. Simon Gábor kertkapuját már például le tudnám rajzolni, az öszödi beszédet kívülről fújom, de nem okoz nehézséget a miniszterelnök péntek reggeli homilíáinak idézése sem, hiszen a soron következőig folyamatosan hallhatom, láthatom, bármit bekapcsolok.

Csak arra lennék kíváncsi, hogy ezekben a szakmai műhelyekben hogyan néznek egymásra a szerkesztők, műsorvezetők, riporterek a tervező, értékelő értekezleteken? Édesapám szokott az ilyenhez hasonló szituációknál idézni egy latin mondást, aminek már sajnos csak laza magyar változatára emlékszem: Csodálkozok azon, ha haruspex (béljós) találkozik haruspex-szel, hogy nem röhögnek.

Ölellek a viszontlátásig, tizenötödikén pedig dúdold el magadban, hogy Esik eső, karikára, Kossuth Lajos kalapjára.